Régi adósságomat törleszteni jöttem vissza... Befejezetlenül hagytam a blogot, pedig már bő egy hónapja hazatértünk! Mentségemre szolgáljon, hogy pár hét volt csak hátra Karácsonyig, így a munka, valamint itthoni életünk "újraindítása" mellett az ünnepi készülődés is előbbre került a listánkon, mint a blog...
Legutóbb az autó felkészítéséről és a "menetrendről" írtam! Azóta sokminden történt, de tartottuk magunkat a tervekhez! November 26-án hazarepültünk a Lányokkal! Sikerült egy órás késést összehoznia a repülőgépnek, ráadásul Fanni délutáni alvásidejében utaztunk, de mivel már sokkal érdeklődőbb, az úton képtelen volt aludni. Ehhez képest egy kis hősként viselkedett, mert mindenféle hiszti nélkül teljesítette a távot! Öcsém hozott haza minket Schwechatról - hiszen a mi autónk még a barcelonai reptéren szunyókált... Nagyon fura (de jó értelemben) volt este a hideg, sötét, szeles, felújított Várkerületen kiszállni az autóból és felcipekedni a lakásunkba, ahol fél éve nem jártunk... Itthon voltunk!!! :)
Pénteken még Sopronban voltam, a nap futkosással telt - beszereztük a legfontosabb dolgokat a következő hétre Mangónak és Fanninak (az alapvető dolgokat Apu már elrendezte, mielőtt megjöttünk: fűtés bekapcsolása, kenyér, vaj, tápszer kislányunknak, stb...), valamint ajándékot spanyol kollégáméknak a sok segítségért!
Szombaton Öcsi újra segített: visszavitt Apuval a reptérre. Miután utoljára visszatértünk Cabrerába, ettünk egy jó kis tengeri ebédet a Palomaresben (Apu életében először :)).
Nekem vasárnap estig pakolás és szervezkedés volt a program, Apu vasárnap még felfedezett pár dolgot Barcelonában!
Hétfő reggel Apu mindent betetriszezett az autóba - olyanok is befértek, amikről nem gondoltam, hogy sikerül elhozni - igaz plafonig voltunk pakolva... Miután a maradék cuccainkat odaadtam a kollégámnak (ők megpróbálnak minél több dolgot eladni, hogy némi pénz visszajöjjön abból, amit berendezkedésre költöttünk), fél 8 körül elindultunk...
A terrorcselekmények miatt a francia határtól féltem a legjobban, hiszen egy rogyásig telepakolt, magyar rendszámos autóban ül két férfi... Ki mást akarnának kipakoltatni és átvizsgálni? Ráadásul a ruháink vákumzsákokban voltak... Ha ezt is ki akarják pakoltatni, akkor nem tudom, hogy tuszkolunk mindent vissza... Elhatároztam, hogy ragaszkodok hozzá, hogy hozzanak porszívót! :) Szerencsére erre nem lett szükség: valóban volt sorbanállás a francia határon, volt akikhez bekukkantottak (főleg furgonokba), nekünk azonban csak lazán legyintettek, hogy menjünk! Talán fél órát veszítettünk!
Megkönnyebbülten hajtottunk tovább, az örömünk azonban nem tartott sokáig... Francia barátaink ugyanis Montpelliernél teljesen lezárták az autópályát... Már a leterelésnél álldogáltunk fél órát, aztán amikor lejöttünk a pályáról, azzal szembesültünk, hogy sehol egy tábla, ami mutatná, hogy merre kell menni... Próbáltuk a legnagyobb forgalmat követni, de sikerült elvétenem egy sávot, így egyszer csak Montpelier külső kerületeiben szambáztunk... Itt még egy fél órát elkeverünk, mire visszajutottunk a kiindulópontunkra (a GPS persze folyamatosan a lezárás felé akart volna vinni). Nagyobb léptékű térkép segítségével meghatároztuk az irányt, hogy merre kéne mennünk a következő autópálya felhajtó felé... Közben egy magyar rendszámos Waberers kamiont is találtunk. Bíztunk benne, hogy ő is arra igyekszik mint mi és talán ismeri a terepet. Valóban arra ment, mint mi is terveztük, de ahogy elértük a megcélzott felhajtót, jött a következő pofáraesés... Még itt is lezárásba futottunk (valami nagy rekonstrukció volt folyamatban). Itt viszont már beálltunk a sorba... vagy 800 kamion közé, akik kis falvakon keresztül, sokszor 5 percekre megállva, néha lépésben haladtak a következő felhajtóig... Jó másfél órás araszolás után a GPS-en megláttam egy mellékutat, ahol súlykorlátozás miatt a kamionok nem mehettek át, a térkép azonban azt mutatta, hogy jó helyre vezet! Már annyira el voltunk keseredve, hogy nekivágtam, gondoltam rosszabb nem lehet! Apu szkeptikus volt, egysávos, lyukacsos úton "repesztettünk" a senkiföldjén... De megérte! Alig 5 perc után kibukkantunk egy normális úton, amiről pár száz méter után végre fel tudtunk hajtani az autópályára (ráadásul a megfelelő irányba :))! Sikerült 3 órát veszítenünk. Komolyan el kellett gondolkodnunk, hogy tudjuk-e tartani a tervet. Padovában foglaltam ugyanis hotelszobát, ha nem érünk oda, veszik a pénz... Viszont ekkora késéssel és fáradtsággal elég sötéten festett a dolog. Így aztán keményen hajtottunk és végül a tervezett este 7-8 óra helyett fél 11 felé értünk Padovába, de megcsináltuk! Az út többi része eseménytelenül telt, másnap, vagyis december 1-én, kedden délután 3 körül hazaértünk! Felpakoltuk a cuccainkat, Aput hazavittem Cenkre, az autót leparkoltam a mélygarázsba és nagyon megkönnyebbültem... Valóban itthon voltunk végre!
A hét többi napját még szervezkedéssel, vásárlással töltöttük, hogy minden úgy működjön, mint mielőtt elköltöztünk... Mint mondtam, elkezdtük a karácsonyi készülődést is, találkoztunk a legközelebbi rokonokkal... 7-én pedig újra a magyar cégnél kezdtem dolgozni!
Ez lenne hát a mese vége... Illetve persze még nincs teljesen vége, hiszen ez a pár hét nem volt mindenre elég! Rengeteg rokonnal, baráttal nem találkoztunk még, akikkel szeretnénk! Akad tennivaló az autóval is (pl a fényezés javíttatása), meg sok dolog, ami felhalmozódott az elmúlt időben és azt mondtuk rá, hogy "jó, majd ha már itthon leszünk, foglalkozunk vele"! Szóval tavaszig elleszünk ezzel! :)
Na és hogyan tovább? Ez a fél év nagyon tanulságos volt! Bepillantást nyerhettünk egy másik kultúrába, gyönyörű helyen élhettünk, kipróbáltuk, hogy meg tudjuk-e csinálni a költözést és az életet valahol egészen máshol - meg tudtuk! Kipróbáltuk, milyen távol élni mindenkitől, aki fontos nekünk... Arra jutottunk, hogy ez a kaland most nagyon szép volt, de ennyi elég volt... Itthon még most is olyan fura, hogy minden olyan könnyen megy (nem kell Activityzni cérnavásárlás közben, nem kell másra hagyatkozni, ha bármit intézni akarunk, tudjuk, mi, hogy működik - szóval sokkal kényelmesebb minden)! Ha lemegyünk az utcára, szinte biztos, hogy ismerőssel is összefutunk, a szeretteinkkel bármikor találkozhatunk... Otthon vagyunk! Tehát ha nem leszünk rákényszerítve (vagyis az életünk szabad és elviselhető marad Magyarországon), akkor a közeljövőben nem tervezünk hasonló költözést. A távolabbi jövő persze ismeretlen, bármi megeshet, de ha Mangó visszamegy dolgozni és Fanni elkezdi majd az ovit, egyre nehezebb lesz (lenne) egy hasonló kalandot kivitelezni...
Én persze a jövőben is utazgatok majd... Pár napokra visszalátogatok Barcelonába is, szerintem ezekről az utakról nem lesz érdemes itt megemlékezni, ha mégis, akkor majd írok 1-1 posztot! Aztán ki tudja, talán eljutok Japánba is... :) Addig is - remélem gyakran találkozunk azokkal, akiknek a leginkább szóltak ezek az írások! Köszönöm, hogy olvastátok! :)
